Szegényember muzsikája – hangzik a titulus, mely évszázadokon keresztül helytálló meghatározásnak bizonyult, napjainkban mégis átalakulást tapasztalhatunk a citera mindennapi szerepében: a primitív jelzőt felváltotta a nemesen egyszerű, és a hangszer – formai és hangzásbeli tökéletesedésével egy időben – megkezdte térhódítását a zeneiskolákban és koncerttermek színpadain.

Citera a múltban

Nincs biztos információnk arról, mikor és milyen formában terjedt el a citera a magyar parasztság körében; első írásos említése Balla Antal 1774-es jegyzeteiből való, melyben a hangszert az – 1940-50-es évekig használatos – tombora (tambura) elnevezéssel illette. Az utóbbi évszázadokban a Kárpát-medence minden szegletébe eljutott, és a falusi nép közkedvelt hangszerszámává vált, nem véletlenül: sem elkészítése, sem megszólaltatása nem igényelt különösebb szaktudást, mégis képes volt kiszolgálni az énekes vagy táncos kedvű társaság alapvető, zene iránti igényeit. A citera lehet vályú formájú, hasas, vagy kisfejes, ám mindegyikben közös a hosszúkás, üreges test, a tőke és hangolószegek között párhuzamosan feszülő húrok, a fogólap, melyen az érintők sorakoznak, és megszólaltatása, mely korábban nyomófával és tollból faragott verővel, ma már leggyakrabban ujjbeggyel és műanyag pengetővel történik. A húrok hangolásával szemben támasztott igények nem mindig ütötték meg napjaink mércéjét: elődeink számára elsődleges szempont a jól hallható, talpalávaló ritmus biztosítása volt. Előkerült a citera bármely közösségi esemény (fonó, tollfosztó, táncmulatság, stb.), hosszú téli esték, lakodalmak alkalmával egyaránt. Megszólaltatói sokszor váltották egymást a hangszer mellett, hisz citerázni nem ördöngösség, apraja-nagyja könnyen beletanul. Mégis, az egyszerű falusi zenészek közt felbukkantak olyan egyéniségek is, akik igényes, művészileg megmunkált játékukkal értékes példát állítottak a modernkor citerásai elé is.

 

Napjaink citerája

A citera “reneszánsza” az ‘50-es évekkel vette kezdetét, amikor a gombamód szaporodásnak induló, szervezetten működő citeraegyüttesek elsőként színpadra vitték a hangszert. Ez “kiprovokálta” annak formai csiszolódását is: a paraszti kéz által, egyszerű eszközökkel készített citerákat lassan felváltották az igényes, hozzáértő mesterek munkái, melyek mind küllemükben, mind hangzásukban a kor előrehaladott igényeit célozták meg – nem is kis sikerrel. Napjainkban egy jó citera pontos, könnyen hangolható és játszható; hangja árnyalt, tónusokban gazdag, felépítése igényes, esztétikus, tartós. Éppúgy megállja a helyét otthon, a konyhaasztalon, mint a legnívósabb előadótermekben. Hangolását illetően többféle citerát különböztetünk meg, melyeket alaphangjuk után pl. ‘C’ vagy ‘A’ citerának nevezünk, de szokás ugyanezen hangszereket – az üres húrt is megnevezve – G-C ill. E-A hangolásúként emlegetni. Fontos tudni, hogy a citera alaphangja mindig állandó, nincs lehetőség a dallamok transzponálására. A ‘C’ alaphangú hangszer lehet prím vagy tenor, de az utóbbi évtizedekben megjelentek a basszus és bőgő citerák is, melyek összjátékával újszerű, a hagyományostól elrugaszkodó zenekari hangzás hozható létre. Hogyan választhatjuk ki a számunkra legmegfelelőbb hangszert? A “Hangszerek” menüpontban közzétett leírásokkal ezt a dilemmát szeretnénk könnyíteni, de ha továbbra is bizonytalannak érzi magát, keressen bennünket elérhetőségeinken!